Igazi ajándékozás

"Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek,
és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk e világban,
mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését,
aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik."
Titusz 2,11-14

Bizonyára feltűnt nektek, akik nem először jöttök karácsonykor templomba, illetve nem először nyitjátok ki Bibliátokat karácsony ünnepén, hogy igehirdetésem alapigéjét nem valamelyik evangéliumból választottam.  Éppen ezért, mielőtt bármit mondanék az üzenetből, az igeválasztást szeretném tisztázni.
Ez a szokatlan igeválasztás nem is annyira szokatlan. Karácsonyi jellegű igeszakaszt ugyanis három evangéliumban találunk. Máté és Lukács ír Jézus születéséről, míg János a konkrét helyszíni leírás helyett Jézus közénk érkezésének jelentőségéről beszél evangéliuma elején. De ha már négy evangéliumunk van, adódhat az igény, hogy karácsonyi igeszakasz is négy legyen a Bibliában. Ez a Tituszhoz írt levélből idézett gondolatsor pedig remekül illeszkedik a többi karácsonyi szakaszhoz, éppen ezért nagyon sok igehirdető idézi ilyenkor karácsony táján.
E rövid bevezető után térjünk át arra, mi az üzenete ennek a Titusznak írt levélből vett igeszakasznak karácsony Szentestéjén. Hiszen bizonnyal azt várjátok tőlem, hogy igehirdetésemben megvilágítsam valamelyest az ünnep lényegét, amelyre egybegyűltünk; és ez az igény jogos és helyes. Jogos és helyes, mert keresztyén ünnepeink mind Isten tetteire irányítják figyelmünket, és arra, hogy ezeknek a tetteknek milyen következménye van életünkre nézve.
Azt mondom, hogy ünnepeink Isten tetteire összpontosítanak, egészen pontosan az üdvtörténet eseményein keresztül. Az üdvtörténet eseményei, azaz Jézus Krisztus születése, kereszthalála és feltámadása Isten kegyelmének megnyilvánulásai a történelemben, Isten kegyelmét mutató tettek, amiknek a mi életünkre is döntő hatásuk van.
Kegyelemről beszél az ige, kegyelemről beszélek én is - de mi is az a kegyelem? Két nagyon egyszerű példával lehet a legjobban megvilágítani. Az egyik az adósságelengedés, a másik az amnesztia. Akinek volt már tartozása, az tudja, mit jelent, ha azt mégsem kell visszafizetni. Aki pedig volt már elítélve bűncselekmény miatt - belőlük talán kevesebben ülnek itt most közöttünk - , az tudja, mit jelent a jogos büntetés elengedése. Márpedig a mi bűneink, így az én bűneim is olyan súlyosak Isten szemében, mintha százmilliárd euróval tartoznánk, vagy ötször ítéltek volna halálra. És Isten azért küldte el az ő Fiát az első karácsonyon bő kétezer évvel ezelőtt, hogy ezt a súlyos adósságot helyettünk megfizesse, és hogy mindannyiunk helyett őt ítéljék el. Ezt jelenti a lekcióban felolvasott mondat: ő szabadítja meg népét bűneiből. Ezt jelenti a név, amit József kellett adjon a gyermeknek: Jézus, azaz Szabadító, vagy más szóval Üdvözítő.
Ez a kegyelem Istené. Így olvastam: megjelent Isten üdvözítő kegyelme. Vagyis jól tettétek, hogy eljöttetek ide a templomba, a gyülekezet közösségébe, mert ezt a kegyelmet mástól nem lehet megkapni, csak Istentől. Máshol hiába is keresitek. Szükségünk van Istenre, aki megment bennünket. A mai kor emberének is szüksége van, aki azt hiszi, hogy a tudomány és a technika segítségével mindent elérhet. Szükségünk van Istenre, mert a legjobb gyógyszer és a legtökéletesebb gép sem oldja meg életünk mély és gyötrő kérdéseit, amelyek miatt még a karácsonytól is félünk, mert ránk telepszenek, és elveszik az ünnep meghittségét.
Mást is mond az ige a kegyelemről. Nemcsak azt, hogy Istentől jön, hanem azt is, hogy akkor jön, amikor Isten akarja. "Megjelent a kegyelem" - olvastam, vagyis nem megszerezte valaki vagy valakik. Isten kegyelmét nem lehet megszerezni. Évszázadokon át várta a zsidóság a Megváltó érkezését, és nem tudtak semmit sem tenni, hogy előbb jöjjön el. Mi is rá vagyunk utalva Istenre. Nem erőszakolhatjuk ki az ő kegyelmét. De a jó hír az, hogy ez a kegyelem már kétezer éve megjelent, és azóta várja, hogy befogadjuk. Mert úgy lesz a miénk, hogy befogadjuk. Úgy lesz a miénk, hogy az értünk megszületett Jézus Krisztusnak azt mondjuk: Uram, jöjj, és lakj mostantól az én szívemben is! Légy Ura az én életemnek is! És aki meghívja az életébe Jézus Krisztust, annak az életébe ő belép, és egészen újjá teszi azt.
Ennek a meghívásnak, behívásnak más következménye is van. Nemcsak a földi életünk nyomasztó terheitől szabadít meg. Mert nem is az az igazán kétségbeejtő, amit itt tapasztalunk, hanem ami a földi életünk után várna ránk: az örök büntetés, az Istentől való örök eltaszítottság, a kárhozat. Amikor azonban az ige üdvözítő kegyelemről beszél, akkor azt ígéri, hogy a Jézus Krisztust elfogadó emberek megmenekülnek a kárhozattól, és az a csodálatos világ vár rájuk, amiben gond és fájdalom soha többé nem lesz, csak örökké tartó öröm Isten jelenlétében. Ez a vigaszunk ebben a földi életben, ami sokszor nem olyan, mint amilyenre vágyunk: lesz új ég és új föld, ahogyan arról már a karácsonyt megelőző négy hétben annyi szó eshetett e falak között is. Mert amióta Jézus itt járt a földön, ezt várjuk, és nemcsak karácsony előtt, hanem egész hátralevő életünkben.
Végül, de nem utolsósorban: ez a kegyelem minden emberé. "Megjelent minden embernek" - ahogy olvastam. Senki sincs kizárva belőle. Hányan, de hányan ünneplik egyedül a karácsonyt, ajándék nélkül. Nekik is, és mindenkinek szól a jó hír: Isten kegyelme mindenkié. Istentől mindenki kap ajándékot. Még az is, akiről te vagy én azt gondolnánk, hogy ő reménytelen eset. Vagy hogy "én neki sohasem adnék". És ha pont magadról érzed úgy, hogy te ezt nem érdemled, nem kaphatod, neked mondom: tied is ez az ajándék. S ha te már megkaptad, de látsz magad körül kilátástalan, vergődő életeket: mondd el nekik, mit adott Isten karácsonykor Neked! Mert így is kaphatunk, és így is adhatunk ajándékot

Kegyetlenségi irányzatok

"Van, aki az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, a másik pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében. Aki az egyik napot megkülönbözteti, az Úrért különbözteti meg. Aki eszik, az is az Úrért eszik, hiszen hálát ad Istennek. Aki pedig nem eszik, az Úrért nem eszik, és szintén hálát ad Istennek. Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék. Akkor te miért ítéled el testvéredet? Vagy te is, miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan oda fogunk állni Isten ítélőszéke elé.
Mert meg van írva: "Élek én, így szól az Úr, bizony előttem fog meghajolni minden térd, és minden nyelv megvallja majd, hogy én vagyok az Isten." Így tehát mindegyikünk önmagáról fog számot adni Istennek."

Van egy kifejezés a keresztyén vagy másképpen bibliai szóhasználatban, ami a köznapi nyelvből már kikopott. Ha azt mondom, hogy valaki kegyes, akkor némi zavar támad a templomon kívüli világból érkezőkben. Vagy nem csupán bennük? Továbbmegyek a cím alapján: mit kezdünk azzal az egyháztörténet által kiérlelt szókapcsolattal, hogy kegyességi irányzatok? Mai igemagyarázatunk ezek körül az értelmezések körül fog forogni, és ez önmagában elég lesz az üzenethez.
Jézus Krisztus három dolog köré csoportosította a kegyesség elemeit a Hegyi Beszédben. Ez a három nagy csoport: az imádság dolgai, az adakozás dolgai és a böjt dolgai. Mindháromról azt tanította, hogy alapvetően akkor működhetnek jól, ha nem látványosan, szem előtt zajlanak. Ugyanakkor az evangélium más helyein azt is megvilágította, hogy ezek meghatározói a keresztyén életnek. Tehát nem az a mindegy, hogy mit teszünk, hanem inkább az, hogy más keresztyén hogyan ítéli azt meg. Hiszen jó esetben nem hallja, mit és hogyan imádkozunk, mikor és mennyit adakozunk, milyen napokon és mivel böjtölünk.
Mivel az Isten országa alappilléreiről van szó, természetesen nem magánügy a gyakorlat, amit e három területen megélünk. Közüggyé viszont nem az teszi, hogy a mellettem álló ítéletet mondhat felette. Éppen ellenkezőleg, mai igénk Pál rómaiaknak szánt levelében az ítéletet teszi lehetetlenné. Ugyanis hiába lényeges, mégis intim dolgokról van szó, amikre Istennek általános parancsai nincsenek. Az a döntő, amire kit-kit a Szentlélek indít.
Ez persze kínos, kellemetlen, hiszen a sakktáblán csak fekete vagy fehér mező van, azaz mi szeretjük az egyszerűen eldönthető helyzeteket. Vagy-vagy. Egyik vagy másik. Az emberek teremtett sokasága azonban nem kétféle, még csak nem is mindig csak egyképpen él, viselkedik. A leegyszerűsítő, besoroló vagy végletes hozzáállás, megközelítés nem igazodik a Lélek korlátlan lehetőségeihez, inkább a magunk korlátoltságának foglyává tesz.
Alapvetően két nagy iránya van az előbb vázolt problémakör megjelenésének. Az egyik az, amikor mi esünk bírálat alá kegyességi szokásaink miatt, a másik, amikor mi bírálunk meg másokat. Mindkettő komoly zavar forrása lehet, és olyan konfliktus melegágya, aminek még csírájában elejét lehet venni egy kis belátással, vagy odafigyeléssel.
Amikor más bírál, azzal azért érdemes vigyáznunk, mert kellő ismeret és meggyőződés híján kialakíthatja bennünk a rossz lelkiismeret – egyébként később már nehezen beazonosítható, és emiatt roppantul káros – jelenségét. Olyan dolgok miatt érezzünk magunkat ilyenkor rosszul, amiben semmi kivetnivaló nincs; olyanért kárhoztatjuk magunkat, amit Urunk nem ítél el. De gondoljuk el a fordítottját a mi irányunkból indulva: Elítélünk, megítélünk másokat olyasmiért, amivel sem nekünk nem okoznak kárt, sem Krisztus törvényét nem szegik meg - egyedül csupán azért, mert az a mi keresztyén neveltetésünkben nem így volt szokásban, vagy mi a Krisztus követésében mást tanultunk magunkra nézve hasznosnak, kivihetőnek vagy békességet nyújtónak. Az ilyen ítélkezés eredménye vagy felesleges távolságtartás lesz a másik testvérrel szemben, vagy olyan támadás, amivel szemben kénytelen lesz védekezni, vagy viszont támadni, ha egyéb módon nem talál fogást a konfliktushelyzeten, amibe önhibáján kívül kezd belesodródni. Ezen az úton megmaradva a konfliktusos helyzet idegen szóval kifejezve eszkalálódik, vagyis egyre nagyobb energiákat vetnek be a felek igazuk védelmében, és egyre messzebb kerülnek attól a krisztusi lelkülettől, amelyik mindkettőjüket az eredeti jól megértett kegyességi szokásra indította.

Így válhatnak kegyességi szokásaink a címben jelzett és egyébként teljesen abszurd kegyetlenségi irányzatokká. De "nem kellene ennek így lennie". Pál a római keresztyének számára, akik nagyon különféle irányokból és szokásrendszerekből Krisztushoz érkezve, szokásaikban is nagyon különfélék voltak, egy egész hosszú részt szentel intelmekkel teli leveléből ennek a kérdésnek a megnyugtató rendezésére. E mostani igemagyarázatnak nem küldetése ezeket a nagyon is életszerű, de kétezer év elteltével már igen furcsának ható mondatokat egyesével közelebb hozni hozzánk. Az elv megértése ugyanis sokkal fontosabb, amit Pál is hangsúlyoz e helyen: senki sem tesz semmit – jó esetben - meggyőződés nélkül Krisztus követésében, de főleg nem teszi saját emberi elhatározása szerint, hanem úgy, ahogyan arra Isten Lelke indítja, ahogyan azt Krisztusra figyelve megértette. És ez nem egységesen ugyanúgy történik mindenki életében, ahogyan nincs két egyforma ember a földön, mint az már fentebb jelezve volt. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az Isten helyébe áll a másik ember ítélgetésével - erre is felhívja a rómaiak és mindenki figyelmét az apostol. 

I.

Amit láttunk

"Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről.
Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek is az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk.
Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.
Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.
Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.
Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekedjük az igazságot.
Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.
Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság.
Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.
Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje."

Karácsony ünnepének második napján vagyunk. Mögöttünk a Szenteste, tegnap úrvacsorás istentisztelettel folytatódott ünneplésünk, s lassan az ünnep végéhez közeledünk. Adódik a kérdés: mit tehetünk még hozzá az eddigi élményekhez, itt a gyülekezet közösségében pedig milyen üzenetet kaphatunk még? Amikor ezt végiggondoljuk, bizonyára vannak köztünk, akik kitekintenek már az ünnepen túlra: hogyan is lesz majd, ha visszatér minden a hétköznapok kerékvágásába? Mit is vihetünk magunkkal az ünnepen túlra? Feltett szándékom, hogy ezekre a kérdésekre mind választ adjak, de úgy, hogy még megmaradnék karácsony sajátos üzeneténél.
Egy általános tapasztalattal kezdeném mondandómat, ami karácsony ünnepének kialakulásával is összefügg. Az évnek abban a szakában vagyunk, amikor elértük az éjszakák hosszának azt a szintjét, ahonnan már nincs tovább. Visszájára fordul a folyamat, s az egyre fogyó nappalok után újra egyre többet lesz világos. Nem titok, hogy karácsony ünnepe pont ezért van ekkor, amikor minden évben ünnepeljük. Kifejezi, hogy a sötétségbe világosság érkezik. Még a Lukács evangéliumában található betlehemi születéstörténet is ezért játszódik éjszaka. Jézus Krisztus születésével a világosság jött el az embervilág sötétségébe. Mert Isten a világosság, amint a felolvasott ige mondja, az ember szívében pedig a bűn sötétsége lakik. Isten jól tudja ezt, de nem akarja, hogy így is maradjon. Ezért küldte el Fiát, a Megváltót az első karácsonyon. És Jézus Krisztus előbb életével hozott világosságot, majd halálával és feltámadásával végleg a világosság győzelmét hozta a sötétség felett. A kárhozat sötétsége helyett az örök élet fénye ragyog. Ez a fény, ez a világosság először azok életében ragyog fel, akik elfogadják Jézus Krisztust életük Megváltójának. Vagyis az én életemben és a te életedben, kedves testvérem, ha hisszük, hogy ez a győzelem tényleg megtörtént. De a történet itt nem ér még véget, ahogy az emberiség sem ér véget velünk. Ha a mi életünkben világosság támadt, tovább kell azt adnunk másoknak is. Addig, amíg csak egy ember is van körülöttünk, aki nem hallott arról, miért is született Jézus és mit is végzett el ott a golgotai kereszten, addig nem nyugodhatunk.
Hogy hogyan adhatjuk másoknak tudtára a velünk történt jót, hogyan világíthatunk másoknak, arra többféle válasz is van. Lehet, hogy annyira átjár bennünket ennek öröme, hogy magunkban sem tudjuk tartani. De lehet, hogy meggyőzőbben tudjuk hirdetni, ha szavak helyett a tetteink beszélnek, az, ahogy a világosságban élünk. Mert ha tetteink a sötétségről tanúskodnak továbbra is, akkor hiába beszélünk. Ahol viszont mindenki sötétségben botorkál, ott a világosság emberei mindig feltűnőek lesznek. Ha pedig kérdőre vonnak bennünket, bátran és örömmel hirdessük világosságunk forrását. A világosságot továbbadni életmentő szolgálat mások felé. De egyúttal olyan dolog, amit nem spórolhatunk meg, nem kerülhetünk ki. Mert csak akkor él bennünk ez az éltető világosság, ha készek vagyunk továbbadni másoknak. Ha megtartjuk magunknak, fénye megkopik, elhalványul, s végül magunk is sötétségben maradunk. Ahogyan a vizet sem lehet sokáig egy helyen tárolni, hogy friss maradjon, úgy a világosságot sem zárhatjuk be magunknak, ha jól akarunk látni. Ha mások elől elrejtjük lámpásunkat, magunk sem fogunk látni többé. Egy másik képpel szeretném zárni igehirdetésemet, pontosabban egy aranyos történettel. Egy kisfiúról, akit a nagymamája elvitt egy katolikus templomba. A templom ablakain festett üvegablakok, s a nagymama a gyermek kérdésére sorolja, hogy ez is, az is valamelyik szentet ábrázolja. A kisfiú a végén így összegzi a hallottakat, látottakat: "Már értem - a szentek azok, akiken átvilágít a fény". Nekünk, református keresztyéneknek mást jelent szentnek lenni. Számunkra minden megváltott hívő szent. Akkor is, ha bűnös, mert ahogy igénkben hallottuk, ettől egyikünk sem mentes. Mégis, így bűnösen is, mi vagyunk azok, akiken átvilágít a fény, Jézus Krisztus világossága mások felé. Erre hív ma Urunk bennünket, hogy legyünk ilyen világító ablakokká mások életében. Ehhez persze fontos, hogy igyekezzünk életünket megjobbítani, egyre jobban Jézus Krisztus parancsolatai szerint élni, hogy igazán semmi ne álljon a fény útjába, semmi ne homályosítsa el azt. Ha Krisztus világosságába lépve megmaradunk sötétségünkben, bűneinkben, akkor hiteltelenné leszünk a környezetünk számára, akiknek tovább akarjuk adni a világosságot. Ha viszont arra várunk, hogy teljesen bűntelenek legyünk, mielőtt bárkinek is továbbadnánk a világosságot, a nekünk új életet jelentő karácsonyi örömhírt, akkor sohasem fogunk elindulni. Ezt a kettősséget igénk is jól tükrözi. Igénk azonban most indít bennünket, hogy menjünk és adjuk tovább: úgy, ahogy vagyunk, és mégis Jézus világosságában már új emberként. Ezt tehetjük már ma, az ünnep hátramaradt részében, és ezt tegyük karácsony után, hogy maradandó nyoma legyen ünneplésünknek. Így legyen rajtunk Isten áldása most, és mindenkor ezután. Ámen.

A minimum nem elég

Lekció: Lukács 18, 18-23
Akkor egy előkelő ember megkérdezte tőle: Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Jézus ezt válaszolta neki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó az egy Istenen kívül. A parancsolatokat tudod: "Ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat!" Ő pedig így szólt: Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva. Amikor Jézus ezt hallotta, így szólt hozzá: Még egy fogyatkozásod van: add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, azután jöjj, és kövess engem! Az pedig, mikor ezt meghallotta, nagyon elszomorodott, mert igen gazdag volt.

Textus: Jel 3, 1-6"A szárdiszi gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van: Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt. Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád. De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehér ruhában fognak járni velem együtt, mert méltók rá. Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt. Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek!" 

Ezen a vasárnapon folytatjuk a Jelenések könyvében található hét gyülekezeti levél magyarázatát. Most éppen a második legrövidebb levéllel, amit az Úr Jézus Krisztus Szárdiszba küldött. Csakhogy ebben a tömör levélben nem tömör dicséret és biztatás, hanem leginkább feddés és figyelmeztetés található.
Hasonlóan a szmirnai levélhez, Jézus Krisztus egy paradoxonnal, magyarázatra szoruló ellentétes kifejezéssel indítja a gyülekezetről adott diagnózist, látleletet. Ott a nyomorult, szegény gyülekezet gazdagságát emelte ki, itt az élőnek látszó gyülekezetet nevezi halottnak. Amíg az egyik lehangoló helyzetben nyújtott vigasztaló biztatás, addig ez a mostani másik kijózanító, sőt szinte fejbe kólintó elmarasztalás. No de miért halott egy gyülekezet, ha egyébként él? Hogyan tűnhet rendben működőnek, ha Jézus nem látja benne az élet jelét? Mire gondolhat itt az Úr, amikor János apostolnak ezt a kijelentést adja?
Legyen világos már itt az elején, hogy ez valójában nem világos. Ahogy Szmirnáról, úgy itt Szárdiszról, de a másik öt gyülekezetről sem tudjuk pontosan, hogy mi állt a nekik szánt sorok mögött. Nehéz csak a leveleket olvasva megfejteni ezt. Sőt, számunkra nem is ad kielégítő eredményt a körülmények pontos ismerete sem. Mert most sem az a kérdés igazán, hogy miért volt halott a szárdiszi gyülekezet. Az a kérdés inkább, hogy a mi gyülekezetünkre mi illik a nekik mondottakból. Mi az, amit mi szűrhetünk le magunknak? Vajon mi is olyanok vagyunk, akik élőnek látszunk, de közben halottak vagyunk? Vagy mi az a kisebbik része vagyunk a Krisztus tanítványainak, akik "nem szennyezték be a ruhájukat", és ezért méltók, hogy fehérben járjanak Krisztussal? Ugye érezzük, testvérek, hogy nagyon nem mindegy, mit tudunk válaszolni erre a kérdésre?!
Egy evangéliumi történetet hívtam segítségül a döntés, a válaszadás megkönnyítésére. Egy Jézussal találkozó ember történetét. Egy olyan emberét, aki gazdag volt a leírás szerint, és ez ott lényegi dolog. Én mégsem ezt látom döntőnek, hanem azt, hogy ő vallási szempontból nagyon is élőnek látszott. Élőnek, mert megtartotta mindazt, amit Mózes által Isten a törvényben rendelt. Kell-e ennél komolyabb odaszánás, hitbeli teljesítmény?
Az evangélium leírásából kitűnik, hogy ezt az embert nem tette boldoggá a törvény megtartása. Hiányt érzett az életében. Ha nem így lett volna, nem kérdezné Jézustól, hogy mit tegyen az örök életért? Ennek az élőnek látszó, nagyon is példaszerű embernek az életéből pont az élet hiányzott. Miért? Mert nem volt kész kockázatot vállalni azért az Úristenért, akinek a törvényét egyébként betartotta.
Vesszőparipám, pedig nem magamtól veszem a gondolatot, hogy az Úristen első renden nem tételes parancsokra nézve vár tőlünk engedelmességet. Sokkal inkább azt az odaszánást kéri tőlünk, amikor bármit mondjon is ő, készek vagyunk megtenni. A "bármi" pedig ez esetben azt jelenti, hogy készek vagyunk újra és újra kimozdulni a kényelmi zónánkból. Készek vagyunk szokatlan lépéseket megtenni az Isten országa növekedéséért.
Nem azért kér erre az Úr Jézus, mintha az ő követése egyébként olyan kényelmes dolog lenne. Sokkal inkább azért, mert sohasem az. Éppen ezért nincs helye és lehetősége sem annak, hogy a nyugodt hátradőlés időszakait keressük. Az Isten országa, azaz a mi gyülekezetünk építésében sem. Pontosan tudom, hogy olyan embereknek mondom ezt, akik a munkában fáradhatatlanok és a semmittevés nem kenyerük. Csak nehogy ez az állhatatosság és szorgalom, ami a mindennapjaink része, elfeledtesse velünk, hogy mi is a mi igazi elhívásunk gyülekezetként. Mert akkor élni fogunk mint tisztes helybéli lakosok, de gyülekezetként nem fogunk sem élni, sem élőnek látszani többé.
Ennek a történetbeli embernek ez volt a legnagyobb gondja: Mindazon dolgok mellett, amit megtesz, van-e valami olyan az életében, ami pluszt hordoz? Az Úr Jézus ma ezt a pluszt keresi az életünkben, az én életemben is. Nem a maximumot, és nem is lehetetlen dolgokat. Csak azt, amitől több vagy más lehetek, többek vagy mások lehetünk, mint a körülöttünk élők. Olyan gyümölcsöt, amit más fáról nem lehet szedni, mert az a keresztyének sajátja. Adjon nekünk az Úr gyümölcsöző, és ahhoz kockázatot vállaló, igazán élő életet! Ámen.